Délvidéki küldetés
Délvidék 2013. – Immár második alkalommal volt szerencsénk részt venni a Hunyadi Rend által szervezett eseményen. Feleségem átengedte nekem a megtisztelő feladatot, hogy leírjam mindkettőnk érzéseit a túra kapcsán.
Mikor Csia meghívott minket a délvidéki túrára, még erősen az őrségi túra hatása alatt voltunk. Nem igazán tudtuk még akkor eldönteni, hogy ott akarunk-e lenni. Lehet-e olyan hatással ránk, mint az az egy hét, amit akkor, ott megéltünk? Abban biztosak voltunk, hogy mindenképp szeretnénk találkozni azokkal az emberekkel, akikkel sikerült néhány nap alatt közelebbi kapcsolatba kerülni. Teltek a napok, a hetek és közeledett a délvidéki megemlékezés időpontja. Egyre biztosabbak lettünk abban, hogy ott leszünk. Bár a munkahely nagy úr, mégis sikerült az utolsó pillanatban elintézni, hogy viszonylag értelmes időben el tudjunk indulni Szeged felé, ahol egy finom vacsora és jó emberek várnak minket. Csiáékkal Bátaszékre beszéltük meg a találkozót, ahonnan sikerült elkésnünk, mert indulás után derült ki, hogy az okmányok otthon maradtak, így kénytelenek voltunk visszafordulni érte. Talán egy órát késtünk, de türelmes emberek lévén megvártak minket.
Ahogy közeledtünk Bordány felé, egyre izgatottabban vártuk az újabb találkozást. Nem csalódtunk. Kicsit már sötétedett, mégis mindenki kint fogadta a későn érkezőket. Sok ismerős és sok ismeretlen vagy csak fényképekről ismerős arc nézett ránk. Ölelkezések, kézfogások, bemutatkozások, újabb megjegyzendő nevek …
A beígért vacsorát is megkaptuk, bár néha meg kellett szakítani egy-egy pillanatra az étkezést. Jöttek a pálinkák, amiket nem lehet visszautasítani.
Egy pillanatra muszáj kitérnem a házigazdákra, Ágira és Albertre. Mindketten kitettek magukért, hogy mindenki jól érezze magát ezen a hétvégén. Hibátlan volt a kiszolgálás. Természetesen mindenkinek, aki részt vett az előkészületekben, köszönjük!
Délvidék 2013. – Készülődés a másnapi túrára
Az este a Hunyadi Rendnél már szokásos módon – amennyire ezt a rövid ismeretség után meg tudjuk állapítani – zajlott le. Jókedv, beszélgetések, iszogatás, minden, ami egy hangulatos estéhez szükséges. Nem tudom pontosan mikor kerültünk ágyba – igen, Albert jóvoltából ez is biztosított volt a csillagos ég alatt -, de szinte azonnal elaludtunk.
Reggel korán kipattant a szemünk. Túl az esti találkozáson, már a szombati napi programra készültünk. Ismertük az úti célt és a napi tervezetet, de ennél többet nem nagyon. Elindulunk, motorozunk, koszorúzunk, megnézünk ezt-azt, aztán este vacsora – gondoltuk.
Nem így lett, de erre csak nap közben jöttünk rá igazán. Azt kifejteni, hogy miért is alakult másképp az előzetes várakozásainkhoz képest ez a 2013. augusztus 3-i nap, nem egyszerű így billentyűzeten.
Annyira senki sem ismer még minket a csapatból, hogy igazán belelásson a gondolatainkba. Ez persze teljesen természetes, ezért röviden felvázolom milyenek is vagyunk – belül. Feleségemmel lassan (6 nap múlva) 23 éve vagyunk házasok. Sok mindenen átmentük már ez alatt az idő alatt. S bár több dologban változtunk az évek folyamán, egyvalamiben sosem. Mindig szerettük a hazánkat. Lett volna rá lehetőségünk, hogy külföldön telepedjünk le, rövid mérlegelés után mégis elvetettük ennek gondolatát is. Feleségem amúgy is egy hét után már hazavágyik, bárhol vagyunk, és bármennyire jól érezzük magunkat. Ahogy halad az ember előre élete ösvényén, sok dologra felfigyel, amire korábban nem. Rádöbben, hogy van múltja és elkezdi érdekelni. Elkészíti a családfáját, érdeklődni kezd idősebb rokonaitól a régi időkről, felmenőiről. Elkezdi érdekelni a történelme, honnan jött, hová tartozik és kik azok, akikkel megoszthatja gondolatait és kik azok, akikkel szövetséget köthet a jó ügyek érdekében. Talán kicsit túlzónak tűnhetnek ezek a sorok, de reményeink szerint kifejezi azt az életérzést, ami az embert hatalmába keríti, miután az előzőekben leírt változásokon – vagy csak a törvényszerű folyamatokon – átesik.
Visszatérve a szombati napra a rövid kitérő után. Miért nem lett olyan a nap, mint ahogy azt elgondoltuk? Elsősorban a Hunyadi Rend, Farkas Zsuzsanna és családja, Teleki Júlia, Micsik Béla és a délvidéki magyar barátok segítőkész szervezése és elhivatottsága miatt. (Elnézést kérünk azoktól, akik kimaradtak a felsorolásból, de még van mit pótolnunk a nevek kapcsán.) Már a határátkelőn kellemes benyomást szerezhettünk, friss pogácsa várt minket. Aztán indultunk tovább, a programot mindenki ismeri, ezért nem ezt a részét emelnénk ki, hanem azt, hogy milyen pluszt nyújtott nekünk ez a túra – amit inkább nevezhetnénk küldetésnek – egy kiránduláshoz képest.
Megismerhettünk olyan magyarokat, akik igazán magyarnak nevezhetik magukat. Bár nem a határainkon belül élnek, mégis sok magyarországi polgártársunk példát vehetne róluk, minden tekintetben. Korábban úgy gondoltunk a Délvidékre, mint egy régen Magyarországhoz tartozó területre, ahol élnek magyarok, de hogy milyen körülmények közt és ők mit gondolnak a hazáról, ezen nem igazán elmélkedtünk. Persze ez így eléggé sarkított dolog, de a lényeg ez volt. Aztán megismertük azokat az embereket, akikkel a délvidéki túra kapcsán kapcsolatba kerültünk. Pillanatok alatt lezajlott a változás a lelkünkben. Rádöbbentünk arra, amit korábban csak felszínesen gondoltunk. Ők is MAGYAROK! Talán magyarabbak minden magyarnál. Naponta kapták és kapják a pofonokat, ők mégis megmaradtak magyarnak!
Ehhez a legmeghatóbb pillanat adta a végső lökést a túra során. Törökbecsén a múzeum udvarán előkerült egy szalmakalapos ember, akiről annyit tudtunk, hogy valami helytörténész féle, meg zenész, meg hitoktató. Szerintem ő hasonló megvilágításban látta elsőre a társaságunkat. „Ezek valami magyarországi motorosok, akik idejöttek, megnézik a romokat, régiségeket, motoroznak egyet, aztán hazamennek, és soha nem jönnek vissza.” – gondolhatta. Elmondta a már sokszor megfogalmazott mondandóját, zenélt nekünk egyet a tekerőjén, aztán búcsút vettünk egymástól. Mi akkor azt hittük nem is találkozunk már. Aztán azt vettük észre, hogy az Aracsi Pusztatemplomnál vár minket. Miután betelepültünk a lenyűgöző méretű és megdöbbentő környezetben lévő templom romjai közé, a templom és a környezete történetéről mesélt. Aztán jött egy olyan pillanat, amit talán nem is vett mindenki észre. Micsik Béla barátunk – talán most már nevezhetem barátunknak – elejtett egy megjegyzést, hogy milyen kár, hogy nem hozta magával a citeráját. Ekkor láttuk azt a változást, ami végbement benne. Ha nem jól láttuk, majd megcáfolja, de rádöbbent, hogy az a társaság, akinek előadást tartott a helyi nevezetességekről, történelemről és elzenélt néhány rövid szösszenetet, több egy turistacsoportnál. Ezek nem egyszerűen egy motoros banda tagjai, ezek az emberek egy küldetés részesei és véghezvivői. Őrzik szívükben a haza szeretetét, tettekkel bizonyítják elhivatottságukat, igazi magyarok! Olyanok, mint ő maga.
Mit válaszol a citera hiányának felvetésére egy igaz hitű magyar ember? „Van nálunk hangszer, itt a torkunkban!” Azt, hogy mi legyen az az ének, mely e templom falai közt felcsendüljön, nem volt kérdéses. Béla és Macho szinte egyszerre mondták ki: „Boldogasszony Anyánk” Ebben a pillanatban mindkettőjük szeme könnyektől csillogó lett. Mi sem tudtuk könnyek nélkül megélni ezt az egymásra találást. Összeölelkezésük mélyen megérintett minket. Ezt az érzést nem lehet leírni, ezt meg kell élni!
Nem lenne teljes a beszámoló, ha megfeledkeznénk a csúrogi emlékmű koszorúzásáról. Példamutató az a kitartás, ahogy Teleki Júlia 20 éven át tartó harcot folytatott az 1944-45-ben ártatlanul legyilkolt magyar lakosság emlékének megőrzéséért. A harc ma sem ért véget, bár jelentős fordulatpont volt, hogy idén végre elkészült az emlékmű, ami emléket állít a legyilkolt magyaroknak.
Az emlékmű környezete lehangoló. Elszomorító, hogy egy Európai Uniós tagságra áhítozó ország megengedi magának, hogy a kisebbséggel úgy bánjon, ahogy nap mint nap bánik. Szégyen! Ezek fényében még szembetűnőbb a délvidéki magyarok kitartása és elhivatottsága.
A nap lezárásaként olyan harcsapaprikás fogadott bennünket, amit még sokáig emlegetni fogunk. A túrós csuszával tálalt finomság Pancza István műve volt. Ez az étel felért egy műalkotással. Tánti sem maradt éhen, Ági anyukája róla is gondoskodott, nehogy üres gyomorra dobigálja be a sörikéket.
A vacsora utáni beszélgetés kicsit rendhagyóan csendesre sikerült, de ezt senki sem bánta. Pancza István mesélt nekünk az életéről, személyes sorsát is érintő könyvéről (Pancza István: Különleges történetek – csodák és borzalmak) és a további terveiről. Megdöbbentő történetet mesélt el nekünk arról, mi történt vele és családjával az ötvenes években. Egy újabb nagyszerű embert ismerhettünk meg személyében.
Végül – e rövidnek nem nevezhető beszámoló végén – feleségemmel együtt szeretnénk köszönetet mondani mindenkinek azért az élményért, ami ez alatt a hétvége alatt ért minket! Köszönjük szépen!
Laci és Babi
Paks, 2013. augusztus 12.
DéTé 2013 Beszámoló egy húsz éves lány szemszögéből.
Délvidék 2013. A harmadik. Nekem az első. És első, hogy kétségbeestem, amikor Macho megkért, hogy írjak beszámolót. Vasárnap este még vívódtunk apával melyikünk is fogalmazza meg. Én lettem a soros.
Délvidék 2013. – Tikkasztó hőség, kellemes társaság
Nagyon nehéz átlátni ezt a két napot. Főleg azért, mert csupa személyes élménnyel lettem gazdagabb, ami nem biztos, hogy másnak is érdekes. Ott kezdődött, hogy semmi se úgy történt, ahogy vártam. Még a legkisebb apróságok se. Péntek este például nem tudtam időben elindulni, mégis elsők között értünk oda. Miután mindenki megérkezett, elfogyaszthattam életem legjobb paprikás krumpliját. Mikor én teljesen abban a hitben voltam, hogy aznap lesz a harcsapörkölt. Semmi se úgy volt, ahogy én vártam.
Az este igen jó hangulatban telt, de ezt talán fölösleges is megemlíteni, mert nem tudok olyan estét ezzel a csapattal, amelyik ne telt volna jó hangulatban. Talán a kifinomult humorérzékünk az oka, talán a kellő mennyiségű pálinka, vagy csak simán egymásra vagyunk hangolódva, nem tudom.
Az viszont biztos, hogy egész éjjel nem aludtam. Forgolódva hallgattam, ahogy felváltva horkolnak a fiúk, ahogy a kutyák vonyítanak, ahogy Killer Pityu kóvályog és tesz-vesz. Reggel 7 órás ébresztőre állítottam be a biológiai órám, ennek ellenére 5:21-kor arra ébredtem, hogy „Húzzuk odébb a Laurát!” . Már megint nem erre számítottam. Jelentős mennyiségű kávé és reggeli után megindultunk a határ felé.
Az odafelé vezető utat, Tánti mögött ülve tettem meg, ami megint egy váratlan dolog volt. Délvidéki Pecze Feri vezetésével Óbecse felé vettük az irányt. Általában a sor végén szoktam motorozni, most – talán először – szinte legelöl mentünk. Sokat nézelődtem hátra, mindig-mindig el tudok gyönyörködni a tökéletes zipzár alakzatunkon. Megérkeztünk az ottani idegenvezetőinkhez, Zsuzsához és családjához. Megvártuk Teleki Júliát, és együtt indultunk el Csúrogra megkoszorúzni a frissen készült emlékművet.
Én csak fényképről láttam milyen is volt az addigi emlékmű és környezete. Derékig érő fűvel és szeméttel próbálták elfedni a múltat, megtántorítani azokat, akik emlékezni akarnak. Egy kitartó magyarnak hála idén júniustól ott van a nyoma az 1944-45-ös délvidéki vérengzésnek. Mert ő emlékezni akart, mert mi emlékezni akarunk. Mondott pár szót Júlia az emlékmű építésének körülményeiről, majd megkoszorúztuk azt. Az iszonyatos meleg miatt viszonylag hamar tovább is indultunk. A hőségen a menetszél se segített, végig olyan volt, mintha hajszárítóval fújnának minket. A következő állomás Törökbecse volt, ahol a helyi múzeumot néztük meg. Egy 19. századi ház volt korhűen berendezve. A múzeum egyik munkatársa, János mesélt kicsit az épület, Törökbecse és a környék történelméről, majd körbevezetett a házban. Ez után jött az, amire aztán tényleg nem számítottunk. Egy bajszos úriember várt minket az udvaron. Hát, ha lehet valakit ajándéknak nevezni, akkor Ő az. Micsik Béla, hitoktató. Élvezet volt hallgatni, ahogy és amit mesélt a hely történetéről. Majd elővette a tekerőlantját és zenélt nekünk. Visszatapsoltuk, majd ismét az úton találtuk magunkat. Most már Pöti mögött, leghátul. A megszokott helyemről láttam a sort, miközben az Aracsi Pusztatemplomhoz közeledtünk. A már csak félig meglévő templomban meguzsonnáztunk, majd ismét Bélát hallgattuk. Az építmény jelentőségéről beszélt, hogy ez a Délvidék zarándokhelye, hogy ez az, amely mindig erőt tud nekik adni. Talán közhelyes, de mégis egy metaforát láttam a félig ledőlt templomban és a délvidéki magyarságban. Mind a kettőt megtépázta az idő és a körülmények, de áll, még mindig áll. Egyre többen látogatják azt a templomot, egyre többen mennek megcsodálni azt az elszakított vidéket. Talán éppen ezért olyan kedves nekik, mert biztatják őket a templom még mindig álló falai.
Néhány programot ki kellett hagynunk az idő szűke miatt, de nem is sajnáltam, mivel így már megvan a jövő évi útiterv. Száguldozva igyekeztünk vissza a szállásra, Szegeden három piros lámpán mentünk át. Borzasztóan fáradtak voltunk, de a hihetetlenül finom harcsapörkölt visszahozta az életkedvünket. Az este hangulatát nem elemzem, mint mindig most is kitettünk magunkért…
Másnap 7-kor már indultam vissza Pécsre, így nem lehettem ott a hétvége záró pillanatainál, de hazafele volt időm átgondolni mi is történt az elmúlt pár napban.
Semmi se úgy történt, ahogy vártam. Motorcsere, meglepetés, ajándék, kialvatlanság, könnyed beszélgetés, súlyos szavak. Semmi se úgy történt, ahogy vártam. Azt vártam, hogy egy rövid kis élménybeszámolót írok majd, de mégsem úgy sikerült.
Laura a Kisbocskor