Őrségi túra a Hunyadi Renddel – egy renden kívüli gondolatai

Különleges élményt kaptam a Hunyadi Rend által szervezett Őrségi túrán.

A XXI. század rohanó világában élem a mindennapjaim: reggel felkelek, dolgozom a munkahelyemen, este szerencsés esetben találkozom a szeretteimmel. Napról napra, hétről hétre ugyanaz a megszokott ritmus, az ember ebben a mókuskerékben gyakran gépnek érzi magát.
Ez a hét más volt, 2013. június 2-9-ig új „világba” csöppentem!
Egy aktív pihenést nyújtó kirándulásra, motorozással teli hétre készültem. Többet kaptam ennél, amit ezúton köszönök!

Kezdem az elején.
Várpalotán volt a gyülekező. Sokan voltunk, a házigazdák kedvesen fogadtak és olyan volt, mintha mindenki haza érkezett volna. Kedves baráti beszélgetések, vidámság, igazi kis méhkas hangulat jellemezte az első estét, amivel mindenki hangolódott a várva várt közös programokra.

Számomra addig ismeretlen volt a motorosok világa, sok velük szemben az előítélet, ami gyakran nem fedi a valóságot.
Mit tapasztaltam?
Egy maroknyi ember az ország minden részéből időről időre találkozik. Egy közösséghez tartoznak és közös értékek mentén igyekeznek tenni valamit, hogy REND legyen. Nem azért, hogy villogjanak egy-egy rádió-, vagy televízió-műsorban, esetleg újság címoldalán, hanem hogy érezhessék, tettek valamit azokért, akiknek szükségük van segítségre, és így bennük is kialakul a REND.
Gárdonyi Géza szerint, „minden cselekedetünk egy-egy felelet erre a kérdésre: Ki vagyok én? Minél szokatlanabb a cselekedet, annál erősebb a felelet.”
Én az egy hét után arra a kérdésre „Kik ők?” -, így válaszolok:
Ők a HUNYADI REND tagjai, családtagjai, barátai, akik a maguk módján tesznek azért, hogy az élet egy-egy területén, akár csak néhány ember életében egy kis időre valami szép legyen. Hiszen egy görbe mosoly mindent egyenesbe hoz!

Így történt, hogy a bakonyi csavargás után a kirándulás a Dévai Szent Ferenc Alapítvány napközi otthonában folytatódott. A Böjte Csaba atya által Polgárdiban létrehozott Don Bosco Iskolaház lakóihoz mentünk, hogy egy délután hasznossá tegyük magunkat és egy kis színt csaljunk a gyerekek életébe.
Hangos sikítás és gyermek zsivaj fogadott minket. Sok kíváncsi gyermek szaladt ki elébünk. Csillogó szemmel, vágyakozva kérték, hogy minden motorra felülhessenek és kipróbálhassák, ami sokáig élmény marad a számukra.
Mi pedig szembesültünk azzal, hogy nem is olyan természetes dolog az a sok minden, amivel mi a hétköznapjainkban szinte észrevétlenül rendelkezünk. Bizony hálával tartozunk mindenért!
A férfiak lenyírták a focipályán a füvet. A kamasz fiúk türelmetlenül várták, hogy kedvenc helyüket újra birtokba vehessék. A gyerekek a maguk módján rajzokkal, közös énekkel köszönték meg a figyelmet és törődést, a gyors segítséget, lelkesen kiabálva, integetve búcsúztak tőlünk.

Június 4-e hivatalosan a Nemzeti Összetartozás Napja. Csapatunk látogatást tett a Trianon múzeumban, hogy megemlékezzünk a magyar nép egyik legfájdalmasabb eseményéről, az ország szétszakítását eredményező, az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásáról.
93 év távlatában megosztva értelmezzük ezt a napot. Vannak, akik felháborodnak, ha végig gondolják mit okozott ez a magyaroknak, vannak, akik belenyugodtak és vannak, akik közönnyel viseltetnek iránta.
Nemzeti emléknap e nap, megdöbbenésünkre a múzeumban egy megszokott hétköznap volt csupán. A különleges kiállításokat végignézve, ahol megelevenedtek a történelemkönyvekből ismert események, felújítási munkákat végző festőkkel találkoztunk.
Elgondolkodtam: törvénnyel kihirdetett nemzeti emléknap, de ki emlékezik rá és hogyan? Hol van a városvezetés? Hol vannak az iskolások, a pedagógusok? Hol vannak a megemlékező polgárok?
Gárdonyi Géza szavai jutnak eszembe:
„A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.”
De voltak, akikben megmordultak. A Hunyadi Rend tagjai koszorúzással, egyszerű, méltó módon emlékeztek meg e fájó történelmi eseményről, aztán folytattuk túránkat az Őrségbe.
Hogy is írja a lexikon? Az Őrségi Tájvédelmi Körzetből 2002. március 1-jén hozták létre Magyarország tizedik nemzeti parkját, az Őrségi Nemzeti Parkot. Ez magába foglalja az Őrséget, a Vend vidéket, a Rába folyó völgyét és Szentgyörgyvölgy környékét. Összesen 43.927 hektáron 44 település határát öleli fel. Teljes területe az Európai Közösségben védett, Natura 2000-es minősítésű, ebből 3104 hektár fokozottan védett.
E gyönyörű vidéken – három ország határának peremén – volt a csapat új szállása Felsőszölnökön. Hegyek, völgyek, szép kacskaringós – az eső után csúszós – utak, zöld táj, sok fa, tiszta levegő, az ember által még kevésbé elfoglalt területek: itt állíthattuk fel sátrainkat a település központjától majd 3 km-re a hegytetőn, egy motoros ismerős telkén.

Szokatlan volt nekem ez az új helyzet: eső után a lejtős hegyoldalon sátrazni, puritán körülmények között élni. No, nem a technika hiányára gondolok (internet vagy televízió), hanem a számunkra már természetes dolgokra: konyhára, meleg vizes fürdőszobára, vízöblítéses WC-re, vagy a védettséget adó ház melegére.
Nagyszüleink egyszerűen, természet közeli módon hagyományos ősi otthonaikban éltek. Gyalog jártak, dolgoztak, azt ették, amit a természettől kaptak. Volt egy természetes ritmusa az életüknek, ápolták a hagyományaikat: tudták, mikor van a munka, mikor az öröm és mikor a hálaadás időszaka! Ez biztosította az egyensúlyt az életükben. Szükséges ma egyáltalán erről beszélnünk? Abban a korban, amikor minden arra ösztökél, hogy újulj meg, dobd el a régit, hisz az új még jobb, hogy vegyél, fogyassz, pazarolj. Szinte el is felejtjük az ünnepet, ami pedig a hagyomány fontos része. Márai Sándor gondolatai szépen írják le, milyen is az ember, ha kikapcsolódik: „Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen… Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.”

Mi együtt méltó módon ünnepeltünk, és így is éltük meg ezt a túrát.
Felgyalogoltunk a mostani Hármas Határhoz, viaskodtunk a sárral és a kullancsokkal. Másnap elmotoroztunk az Ausztria Stájerország tartományában fekvő városba, Mariazellbe. Közép-Európa egyik legismertebb Mária-kegyhelye, gyönyörű zarándokhely. Vezetőnknek köszönhetően megismertük a templom történetét és magyar vonatkozásait. A csoport koszorúzással és egyházi himnuszunk eléneklésével tisztelgett a magyar katolikus egyház egyik legnagyobb XX. századi alakja, Mindszenty József, Esztergom érseke, Magyarország utolsó hercegprímása, bíboros előtt.
Az Őrség felfedezése folytatódott: megcsodáltuk a Veleméri fénytemplomot, más településeken lévő Árpád kori és később épült templomokat, haranglábakat kerestünk fel, a pityerszeri Őrségi Népi Műemlék együttest is láttuk. Papszeren megpihenve beszélgettünk ételekről, szokásokról, voltak, akik megkóstolták a helyi körtepálinkát, tökmagot, rétest, igazi mentateát kortyolgattunk a szép délutánon. Ezúton is köszönöm a házigazdának, Zsuzsának a kedves vendéglátást. Körbejártuk a Vadása tavat és a Hársas tavat is, ahonnan égzengés közepette robogtunk sátrainkhoz a viharban.
A motorral megtett közel 1500 km felejthetetlen élmény számomra. Ámulva láttam, hogy milyen fegyelmezetten, figyelmesen, segítő módon közlekednek a motorozás szerelmesei.
A hagyományaink, népünk történelmének felelevenítése, a természeti és épített környezetünk megismerése mellett jutott idő magunkra is: a nevetés, a kedves csipkelődés, viccelődés, finom vacsora, tábortűz, nótázgatás és finom italok fogyasztása, jóízű beszélgetések mind – mind az ünnepi hangulatot fokozták.

Gyorsan elröpült a hét, és azon kaptam magam, hogy azt szeretném: NE ÉRJEN VÉGET! Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ott lehettem!
Köszönöm a Hunyadi Rend tagjainak és a túra minden résztvevőjének, hogy szeretettel fogadtak és velük tölthettem életem egyik legszebb nyaralását.

Isten Áldjon meg Benneteket!
Kívánom, hogy sokáig menjetek így együtt és tegyetek RENDET ebben a rohanó világban!

egy renden kívüli