DT. 2014
Egy hét. 1400 km. Megannyi élmény. Még mindig gondolkozom, hogyan is lehetne erről beszámolni?
Mióta hazaértünk, az jár az agyamban; mit fogok írni? Mi az, ami igazából nem is érdekes, mi az, amit szívesen elolvasna az is, aki most nem lehetett ott velünk? Végül arra jutottam, hogy ez egy nyaralás volt, nem segélytúra. Nem erőltethetek bele most magasztos gondolatokat, bölcsességeket. Most saját magunkon segítettünk, elhagytuk a hétköznapokat és egy hétre eltűntünk.
Furcsa mód az utazás kezdetétől, ahogy vasárnap délelőtt elindultunk Pécsről Szegedre, már egy röpke gondolat kavargott bennem, amely időről időre újra eszembe jutott. Szabadság. Egyszerre komoly és szentimentális. Mind erre vágyunk, és azt hiszem ezen a túrán meg is kaptuk.
Hétfő reggel Szegeden találkozott a kis csapatunk, tele izgalommal.
Nekem az első ilyen hosszú túrám, már alig vártam. A szokásostól eltérően most az ellátmányos autó ment elől, ugyanis Dezső végre motorra szállt. Első állomásunk Arad volt. Miután bemotoroztuk az egészet, megálltunk az aradi vértanúk emlékművénél, majd a sírhelyüknél. A nap végén sátrat vertünk Temesváron. Másnap a történelem egy újabb darabkáját ismerhettük meg. Megtekinthettük a házat, ahonnan elindult a román kommunista rezsimet megdöntő forradalom. Megismerhettük azokat az embereket, akiknek közvetlen közük volt hozzá, akiknek még valódibb az egész, mint nekünk. Az épület oldalán vöröslött a felirat „Éljen Tőkés László! Szabadság!” A református templom fehér falai között hallgathattuk meg a kor sötét történetét.
Az este csodásan telt, a fűben ülve beszélgettünk, századszor is megvitattuk kinek milyen a motorja, hallgattuk a fiúk katonaságról szóló történeteit. Az én telefonom aznap merült le teljesen, és vissza se kapcsoltam. Másnap reggel összepakoltunk és megindultunk Herkulesfürdő felé. Szerencsére napsütéses időnk volt. A hegyre felfelé tartva együtt szurkoltunk, hogy az ellátmányos autónak legyen elég ereje felkapaszkodni. Végül megérkeztünk a kempingbe, amely valamiért kiérdemelt egy csillagot, de nem panaszkodhatunk, volt pottyantós és kerítés. Mi kell több egy motorosnak? Én már úgy éreztem lementünk a térképről, és ezen csak erősített a város hangulata, amelyet egyszerűen Szellemvárosnak neveznek. A monarchia korából származó épületek évtizedek óta üresen állnak és csak nyomokban emlékeztetett arra,
hogyan nézhetett ki fénykorában.
A következő állomás, illetve útszakasz a Vaskaput követően a Kazán-szoros volt. 140 km-en keresztül csak csöndben ülve néztem végig, ahogy a hegyek között kanyarog a Duna. Alagútba be, alagútból ki.
Kisütött a nap, esett az eső. Ha motorozunk, az eső sem hátráltat minket, de eljött a kis vakációnkban az a pillanat, hogy ki kellett hagynunk a sátrak adta lehetőséget. A kompra várva már mindannyian tudtuk, hogy ennek egy panzió lesz a vége, így Fehértemplomra érve, a sártengerben úszó kemping előtt eldöntöttük, hogy ma megérdemlünk egy ágyat. Ekkor csatlakozott hozzánk a „délvidéki anyukánk” Zsuzsa is.
Az eső reggeli közben állt el. Újra összepakolva Székelykeve felé vettük az irányt. Székelykeve a legdélebbi magyarok által többségben lakott település. Hihetetlen szeretettel fogadtak minket, mintha már ezredszer járnánk ott. A helyi Dani fogadóban egy tálca pálinka kedvezett a lányoknak. Egy kis helytörténelem után Nándorfehérvárra indultunk.
Sokszor mentünk már át nagyobb városokon, sokszor mentünk ennél több motorral, de ami Belgrádot illeti, első alkalom volt, hogy izgultam. Igazi balkáni közlekedés volt, ahol az a szabály, hogy nincs szabály és tulajdonképpen nem mindig érdekelte az autósokat, hogy mi lezártunk egy sávot. A küzdelmek után sikerült megtalálnunk Nándorfehérvár várát, amelyet meg kell hagyni, szépen rendben tartanak. Barangoltunk egy keveset, mire megtaláltuk az egyetlen fehér szikladarabot, amelyre magyarul és persze szerbül is rávésték mi is történt azon a helyen 1456- ban.
Belgrádból Óbecsére indulva, hosszan motoroztunk. Aznap volt, amikor a legtöbbször eszembe jutott, hogy mennyire is szabad ez a hét.
Ahogy az idős bácsik integetnek az út szélén, az jut eszembe, vajon magukat látják bennünk fiatalon? Vagy azt, ami velük sosem történhetett meg? Széttárt karokkal hasítottam a levegőt, apával üvöltözve egy-két kedvenc számunkat. Ilyenkor tényleg nincs semmi gondunk.
Óbecse. Az otthonunk a következő napokban. Annak is éreztük. Ismét mérhetetlen szeretettel fogadtak minket, hogy Micsik Béla előadását már ne is említsem! Zsuzsa másnap kapott egy sms-t, hogy milyen jó neki, hogy ennyi magyar van a házában… És tényleg milyen jó volt! A pörgős hetet két lazább nap követte. Szombaton elmotoroztunk Csúrogra megkoszorúzni a délvidéki Hideg napok emlékművét. Ezután a Holt-Tiszában fürödtünk. Az este nyugalmasnak indult, de fél 11 után elment az eszünk.
Megindultunk a becsei éjszakába. A végén a Tisza- parton kötöttünk ki. Sokan kíváncsiskodtak másnap reggel, hogy mi történt, de sajnálom, ami ott történt, az ott is marad…
A vasárnapi zárónap ismét csendesre sikerült. Délután elmentünk az aracsi pusztatemplomhoz, meghallgattuk az ökomenikus istentiszteletet, majd a törökbecsei Hungária-szobrot csodáltuk meg. Az 1848-49-es szabadságharc emlékműve 1904 óta áll a törökbecsei temetőben. Eddig sértetlenül. Ezután az ottani tájházban vendégül láttak minket – ezalatt ismét egy tálca pálinkát kell érteni – majd visszatértünk a szállásra. Az utolsó esténket beszélgetéssel töltöttük.
Hétfő reggel, csendben ültem az asztalnál reggeli közben. Figyeltem, ahogy pakolászik már mindenki. Végiggondoltam a hetet, és egyszer csak kibukott belőlem, hogy nem akarok hazamenni.
Mint az elején említettem, nincsenek velős gondolatok. Ezen a héten nem váltottuk meg a világot, vagy inkább csak egy bizonyos értelemben.
Magunk voltunk, azt csináltuk, amit szeretünk, amit csak akartunk. Egy hét igazi szabadság. Úgy éreztük sose halunk meg! Vagy legalábbis csak
ritkán.
Laura a kis bocskor
http://www.rtv.rs/hu/vajdas%C3%A1g/nyolc-%C3%A9vsz%C3%A1zada-%C3%A1ll-a-pusztatemplom_508126.html
Képek a Galériában