Kárpátalja V.

Kárpátalja V. Nem az a baj, hogy eltelt öt év, hanem az, hogy ötévente egyszer megyek csak Kárpátaljára.
Az első alkalomra nagyon emlékszem: reggel Vigoo szedte fel a lehullott kitámasztómat az úton. A határon is ültem a motoron, vagy valaki tartotta, amíg a csomagban keresgéltem a papírjaimat, később a tó partján egy fatuskónak támasztottam…
Idén minden másképp volt. Vigoo és Roli nem jött, a mi csapatunkból Jani Mariettával, Sanyiék és Imre voltak ott. Bálint örömére a túra létszámrekordot döntött: 17 motor!
Egy motornak ugyan lejárt a forgalmija, azt ott hagyta a tulajdonosa a senki földjén – utasként folytatva az utat.

Kárpátalja V.

A Sámuel Alapítvány elnöke Sípos Géza fogadott a határ másik oldalán.
Elvezetett a szállásunkra Beregszászra, ahol szép, komfortos szobák, remek vacsora várt ránk.

Este még sétálgattunk a városban, érdekes dolgokat láttunk, például egy Illyés Gyula szobrot: adományozták a Kőbányai Sörgyár dolgozói!

Reggel istentiszteletre mentünk. A Nagytiszteletű Úr kedves szavakkal üdvözölt minket.

Bőséges reggeli után felültünk a motorokra és átbukdácsoltunk a mintegy huszonöt kilométerre lévő Péterfalvába. A sportpályán találkoztunk a családokkal, a gyerekek örömére egy jókedvű, végtelen motorozás kezdődött.

Nem mindenkit érdekelt azonban a berregés, a körözgetés a futópályán.

Több motor is már túl volt a körbe- körbe megtett harminc! kilométeren, amikor Géza intett: vége a motorozásnak, irány az ebéd.
Gyönyörű asztali áldást énekelve láttak vendégül minket a Sámuel Alapítvány családjai. Szorgos kezek ünnepi lakomát szolgáltak fel.

Ebéd közben a Vereckei hágóra terelődött a szó. Többen az út viszontagságait kérdeztük Bálinttól, hiszen néhányan elég fáradtak voltak már, csak Jani volt szilárd: napsütésben az Asszony fel szeretne menni, ezért én megyek!

Sipos Géza a nap lezárásaként megköszönte az adományt, kiemelte a motoroscsapat kitartását, de főleg az együttlétet tartotta fontosnak, ezt Isten áldásának nevezte.
És az áldás a természet arcának megváltozásával jelzett. Eleredt az óriáskerekezést és vereckei utazást is megsemmisítő eső.

Búcsúzkodtunk. Esőruhában, nagy dudaszóval, kövér gázzal fordultunk a határ felé, ahol már várt minket az újbóli sorállás. Meglepetésre a határőr katona hármasával, soronkívül átengedett minket!
Ahogy vártuk társainkat a másik oldalon, megköszöntem Bálintnak az utat, nem mentem már velük Túristvándiba, hanem hazaindultam a zuhogásban.

Volt időm hazafelé átgondolni a legelső és a mostani út közti különbséget. A kitartás megteremtette a bizalmat a motoroscsapat irányába. Az első találkozás óvatos ismerkedés, érdeklődés volt. Mára ez egy megerősödött, igazi bizalommal teli kapcsolattá vált.
A családok életébe kis örömet, a gyerekek arcára mosolyt varázsoltunk.
Ahogy Géza mondja: „…amint az szemmel is látható, van eredmény, hisz ha csak egy mosolyt láthatunk ezeknek a gyermekeknek az arcán, akkor tudhatjuk, hogy már megérte…”

Ezt Istennek köszönve várom a jövő évet – Macho