Szeretet-túránk margójára…

„Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.”

Ekkor azonban történt valami: az Ember megrendült. Egy sötét örvény tehetetlenül magával sodorta, és lehúzta a mélybe. Akkor az Ember felnézett az égre és felkiáltott az ő Istenéhez: „Miért, Uram?”

De az ő Istene nem válaszolt.

És az Ember ekkor értette meg: a Jóisten nem magyarázkodik. Ő hatalmas és bölcs, ezért tudja, hogy a szenvedés edzi a lélek acélját nemesfémmé.

Aki pedig megjárja a lélek poklát, az többé nem fél semmitől. Ahogy népmeséinkben a Táltos is hétfelé tépetik, mielőtt hétszerte szebben és erősebben újjászületik.

De ehhez szüksége van egy nagyon fontos dologra: a SZERETETre. Mert anélkül elveszne.

Így esett, hogy az Ő oszlopának homokszemcséit összetartó szeretet-köd áramlani kezdett, és összesűrűsödött egyetlen pontba. A sok apró csillámló homokszemcse már egy kinyújtott kezet formázott, amely ölelni tudott minden fenntartás és elvárás nélkül. Egy kezet, amely őszinte, önzetlen szeretetet adott, és tudja, hogy ennek a kiáradó szeretetnek a sokszorosát kapta vissza.

Az Ember pedig ekkor megértette Isten szándékát.
És akkor…”kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.”

Mert a szeretet egy olyan ösvény, amely mindig visszatér önmagába.

Legyen így. Mert így kell lennie. Mert RENDnek kell lennie!

Ez történt 2011. húsvét utáni szombatján.

Albert képei a Galériában.