Déva 9. – Családi körben

Déva 9. – “Családi körben” Nagyszalontán. A Hunyadi Rend tagja, Kovács Attila, alias Hun Attila itt élte gyermekéveit. Az ő szemszögéből nézve ismerhetjük meg érzéseit a túra kapcsán. A teljes beszámolót itt olvashatjátok.

“Ismét úton…

Ezt az utat számtalanszor megtettem már, mintha csak tegnap lett volna… de az út két oldalán épült új házak és csarnokok jelzik: eltelt harminc év, mióta utoljára erre jártam.
A motorom csak tette a dolgát, falta a kilométereket és végre megérkeztem. Begurultam az udvarra, ahol szépen felújított épületek sorakoztak, melyekben Böjte Csaba atya közel száz gyermeknek teremtett otthont. Minden olyan ismerős, mintha csak hazaérkeztem volna egy hosszú utazás után, hiszen négy éven keresztül nap, mint nap ide jártam a Mezőgazdasági szakközépiskolába, itt töltöttem a diákéveimet.

Déva 9. – Családi körben

Sötét, hűvös este volt már mikor a motort az udvaron leállítottam kissé átfagyva, de a baráti ölelések, a jófajta pálinka és a meleg vacsora hamar felmelegített.
Pasztell színű falak és ízlésesen berendezett szoba volt az éjszakai szállásunk, ahol még tegnap kislányok hajtották álomra fejüket, akik e pár napra „otthonukat” engedték át nekünk.
Talán mindannyiunk fejében megfordult a gondolat, hogy vajon ki lehet az a gyerek, aki ebben az ágyban alszik, hogyan került ide és vajon miről álmodozik esténként elalvás előtt?
A gondolataim szárnyaltak, feltörtek a régi emlékek, eltűnődtem az élet váratlan fordulatain. Eszembe jutott, hogy ahol most ez az ágy áll, itt volt a katedra, amely mögül a szigorú, de mindenki által kedvelt Kósa tanár úr a zootechnika órát tartotta…”

“Elindulunk. Macho kérésére én vezetem a sort, mögöttem száz motor dübörög, az érzés leírhatatlan. Csendes esőben gurulunk, de ez túlzottan senkit nem zavar, hiszen már mindenki a nagy találkozásra vár.
Beértünk a városba, előttem rendőrautó (köszönet érte!) biztosította a zavartalan haladást, mindenütt integető emberek, csodálkozó tekintetek és egyszer csak a jobb oldalon megpillantottuk az ujjongó gyereksereget, akiknek a hangja még a motorzúgást is túlszárnyalta. Igen, ez a pillanat volt az, amire egy évig kellett várni, hogy azt a kis kört végre megtegyük a városban és leállítsuk a motorokat a templom melletti kis utcában!”