Kárpátalja 2014
A 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazást követő évben Bujdosó Janó vezetésével néhányan álmodtak valamit. Valahogy megmutatni határon túlra szakadt testvéreinknek, hogy egyek vagyunk, velük érzünk. Így indult el az első konvoj 150 motorral Dévára megmotoroztatni a nehéz sorsú gyermekeket. A túra minden évben megismétlődött és azóta már létrejött egy olyan közösség, amely tagjai számára a határok csak adminisztratív problémát jelentenek, mert a szívükben érzik, hogy összetartoznak. Így indultak el Felvidéken is a segélytúrák és ezen a nyomon haladva határoztuk el, hogy a gyakran háttérbe szoruló Kárpátalját is megpróbáljuk bevonni a vérkeringésbe.
Több, mint két évvel ezelőtt indultunk először Beregszászra, hogy a felvidéki Mudi lelkészpár által javasolt Sámuel alapítvánnyal felvegyük a kapcsolatot. Sípos Gézával hamar megtaláltuk a közös hangot és megszerveztük az első látogatásunkat a gyermekekhez. Nagyon jól sikerült, de úgy határoztunk, hogy következő évben még mindig nem hirdetjük meg a túrát, mert az ukrán határ elég körülményesnek bizonyult és ki akartuk próbálni hogy egy kicsivel nagyobb létszámú társaságra mit reagálnak. Sajnos az időpont áthelyezés miatt sok meghívott nem tudott eljönni, de újabb tapasztalatokkal gazdagodtunk és úgy éreztük, hogy idén már lehetőségünk lesz legalább egy közepes méretű csapatot összeverbuválni.
Azonban ez a terület valahogy kieshet Isten látómezejének közepéből. Ott a periférián létezik, ahol épp még a szeme sarkából látja, hogy ne felejtődjön el, de nem kényezteti el az biztos. A fegyveres konfliktus teljes bizonytalanságban tartott minket, így nem akartunk ismeretlen körülmények közé nyilvánosan embereket toborozni, hanem megint a közösséget szervező csapatokhoz, személyekhez fordultunk. Az utolsó napig kérdéses volt, hogy elindulunk-e, de mivel Géza megnyugtatólag nyilatkozott a telefonba, nekivágtunk az útnak.
Jól kezdődött a zarándoklat, mert a választott határátkelő sokkal gördülékenyebb átjutást biztosított az eddigieknél. A túloldalon helyi motoros fiatalok vártak minket, hogy elvezessenek Husztig, ahol a gyermekek már izgatottan vártak ránk. Megnyugtató volt, hogy velünk tartottak olyanok is, akik ismerik a helyi viszonyokat, mert a tavalyi rendőrös afférunk a legvérlázítóbb piaci alkudozásra hasonlított. Egy nagyon rossz helyen benézett záróvonal miatt kényszerültünk az ukrán rendőrcsaládok soron kívüli támogatására. A fakabátok olyan örömmel az arcukon fújták sípot és szaladtak felénk, mintha Dévényi Tibi bácsit látták volna aki épp kívánságos labdákat dobál. Ez éven utunk hál’Istennek eseménytelen volt, bár a rendőrségi ellenőrzőpont tornyának látványa nem volt megnyugtató. Miután bizonyosságot nyertünk arról, hogy mindenféle motorkerékpár alkalmas az endurózásra, a gyermekek “Hajrá Motorosok!” kántálása közepette begördültünk a tóparti táborhely kapuján.
A kicsik öröme körbeölelt minket, csak úgy zúdult ránk a szeretet. Vendéglátóink gyorsan kivontak minket a tűzvonalból és egy ebéd mellett megtárgyaltuk, hogyan is mennek a dolgok errefelé. Addigra a zsivaj is alábbhagyott egy kicsit és visszamerészkedtünk a motorokhoz. Sajnos idén sem tudtuk őket megmotoroztatni, a rossz minőségű földutakon nem mertük bevállalni az imbolygást a vasakkal, de azért úgy vélem így is sikerült nagy örömet okoznunk neki. A vaslovak sorra keltek életre és a kis pilóták igazi kőkemény motorostalálkozós hajnali vagányokat meghazudtoló módon tekerték a gázkart. Az egyik szemünk nevetett, mert látszott a gyerekeken, hogy igazán nagy az öröm, a másik pedig sírt és sűrű bocsánatot kért a paripáktól, hogy a gyermekek kedvéért ezt a kis időt bírják ki. Mindenesetre ilyen szépen kikormolt VS1400-at sem láttam még, mint Okos Tibor barátom motorját!
Közben záporoztak ránk a kérdések, amelyek olyan aranyosak és annyira szívbemarkolóak voltak, hogy nem felejtjük el az biztos! Bácsi, magának miért van lány haja és miért van bajusz az állán? – kérdezte tőlem Artúr, akit igencsak a szívembe zártam az esemény végére. A többiek hangos nevetése keserű vigyorgásba váltott, miután ugyanez a kisfiú mindenkinek elmondta, hogy mekkora béna motorja van, kivéve az enyémet. Volt olyan srác, akit megcsaphatott a benzingőz, mert kerek-perec közölte az anyukájával, hogy ő eldöntötte, hogy ha felnő, akkor beszáll a motoros “bandánkba”. Tényleg nagyon közvetlen, önfeledt idő volt ez, ahol a szívünket csavarta a tudat, hogy a gyerekek legnagyobb része milyen körülményekből került a családokhoz… ugyanis itt családcentrikus gyermekotthonok működnek. Ez azt jelenti, hogy egy házaspár elvállal annyi gyermeket, hogy a sajátjaikkal együtt kb. 10 legyen és életvitelszerűen nevelik őket. El sem tudjuk képzelni, hogy ez mit jelent.. bizony, ők az Istentől kapott életüket arra használják fel, hogy a nehéz sorsú gyermekek apát és anyát kapjanak, és esélyük legyen a normális élethez. Talán elfelejthetik azokat a körülményeket, amiben addigi életüket töltötték. Gondolhatjátok mennyire örömteli lehet Ukrajnában árvának lenni…
Nehezen búcsúztunk, de menni kellett. Visszafelé Visk-en megálltunk, ahol némi felfrissülést követően Cébely Lajos, magyar történelem tanár, író mesélt nekünk a város történelméről a református templomban. Elcsendesedve hallgattuk a gyönyörű épületben. Ha valaki arra jár, mindenképpen keresse meg ezt a templomot mert egész egyszerűen csodálatos! A tanár úr befejezvén mondanivalóját életre keltette több, mint 130 éves orgonát. A hangszer mellett állva, a karzaton hallgattuk. Aztán egyszer csak megütötte fülünket a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország dallama. A szívünk majd szétszakadt, olyan elemi erővel áradtak ki a hangok a sípokból. Köszönjük ezt a felejthetetlen élményt!
Innen utunk Huszt romjaihoz vezetett, ahová gyalogszerrel jutottunk fel. A rövid túra végén csodálatos panoráma, napsütés és egy zápor fogadott minket. Ott álltunk a város felett és mintha gyémántszemek potyogtak volna ránk. Élveztük a hűsítő vízcseppeket és hálásak voltunk az Istennek, hogy megélhettük ezt a napot. Igen, Kárpátalja lehetséges, hogy a Mindenható látómezejének perifériáján helyezkedik el, de ugyanakkor a szíve csücskében is helyett kapott, mert most átéreztük egy kicsit azt a szeretetet, ami életben tartja ezt a vidéket.
Egy ilyen túrában benne van az is, hogy esetleg várni kell a határnál, nem biztos, hogy akkor és oda jutunk, ahova terveztük és a személyes kényelem másodlagos a cél mögött. Viszont olyan élményekkel gazdagodik az ember, amely erővel tölt fel és hetekkel később is elmosolyodsz, mikor vissza gondolsz rá! Ha megmozgatott benned valamit ez az írás, akkor csatlakozz idén a berzétei, a jubileumi, 10. dévai vagy jövőre a kárpátaljai túrához!
Sólyom
Képek a Galériában.
