Déva 9 Nagyszalonta
„Családi Körben”
Ismét úton…
Ezt az utat számtalanszor megtettem már, mintha csak tegnap lett volna… de az út két oldalán épült új házak és csarnokok jelzik: eltelt harminc év, mióta utoljára erre jártam.
A motorom csak tette a dolgát, falta a kilométereket és végre megérkeztem. Begurultam az udvarra, ahol szépen felújított épületek sorakoztak, melyekben Böjte Csaba atya közel száz gyermeknek teremtett otthont. Minden olyan ismerős, mintha csak hazaérkeztem volna egy hosszú utazás után, hiszen négy éven keresztül nap, mint nap ide jártam a Mezőgazdasági szakközépiskolába, itt töltöttem a diákéveimet.
Sötét, hűvös este volt már mikor a motort az udvaron leállítottam kissé átfagyva, de a baráti ölelések, a jófajta pálinka és a meleg vacsora hamar felmelegített.
Pasztell színű falak és ízlésesen berendezett szoba volt az éjszakai szállásunk, ahol még tegnap kislányok hajtották álomra fejüket, akik e pár napra „otthonukat” engedték át nekünk.
Talán mindannyiunk fejében megfordult a gondolat, hogy vajon ki lehet az a gyerek, aki ebben az ágyban alszik, hogyan került ide és vajon miről álmodozik esténként elalvás előtt?
A gondolataim szárnyaltak, feltörtek a régi emlékek, eltűnődtem az élet váratlan fordulatain. Eszembe jutott, hogy ahol most ez az ágy áll, itt volt a katedra, amely mögül a szigorú, de mindenki által kedvelt Kósa tanár úr a zootechnika órát tartotta…
Reggel gyors készülődés után elindultunk a találkozóhelyre, Sarkadra.
Már néhányan ott várakoztak mire megérkeztünk. Szép lassan érkeztek az ismerős arcok, akik évről évre mindig eljönnek és jöttek az újak, mert Ők is vágynak arra, hogy velünk együtt részesüljenek ebből a csodálatos érzésből. Ebben az évben az előzőektől eltérően nem volt regisztráció a helyszínen, talán mert egy nagy „családi körben” voltunk mindannyian.
Elindulunk. Macho kérésére én vezetem a sort, mögöttem száz motor dübörög, az érzés leírhatatlan. Csendes esőben gurulunk, de ez túlzottan senkit nem zavar, hiszen már mindenki a nagy találkozásra vár.
Beértünk a városba, előttem rendőrautó (köszönet érte!) biztosította a zavartalan haladást, mindenütt integető emberek, csodálkozó tekintetek és egyszer csak a jobb oldalon megpillantottuk az ujjongó gyereksereget, akiknek a hangja még a motorzúgást is túlszárnyalta. Igen, ez a pillanat volt az, amire egy évig kellett várni, hogy azt a kis kört végre megtegyük a városban és leállítsuk a motorokat a templom melletti kis utcában!
A templom mindig kicsinek tűnik ennyi embernek, de azért valahogy mégis mindig beférünk.
A gyerekek, mint mindig, most is készültek szívhez szóló énekekkel, melyek az ember fülében maradnak hosszú időn keresztül…
Szalonta polgármesterének üdvözlő beszéde nem egyszerűen protokoll volt. Akik ott voltunk, mindannyian tanúsíthatjuk, hogy szavai mélyről, a szívéből jöttek. A hovatartozásunk és a magyarságunk megtartására irányuló gondolatai hallatán eszembe jutott, hogy amíg itt éltem a Párciumban, naponta meg kellett küzdenünk a magyarságunk megtartásáért, ezért minden elismerésem a Polgármester Úrnak. Kis hazánknak is szüksége lenne több ilyen és hasonló gondolatra és emberre.
A város ajándéka, Arany János szülőföldje egy kis zsákocskában ott volt már Macho kezében amikor kihívott, megtisztelve azzal, hogy én őrizzem meg. Szédültem, ahogy utat törtem, hogy előrejussak, zavarban voltam és csak annyit tudtam mondani, míg átöleltem, hogy köszönöm. Úgy gondolom talán még Ő maga sem tudta, hogy milyen örömet okozott ezzel számomra.
Az összegyűlt adományt átadtuk, a Himnuszok eléneklése után ismét felsorakoztunk motorjainkkal, immár a gyerekekkel együtt.
A rendőrautó vezetett minket a városon keresztül a gyerekotthon felé, dudálás, integetés és vidám kurjongatás hallatszott az út mentén. Ahogy haladtunk, jobb kéz felől megpillantottam egy fehér épületet, rajta a felirat: Policia. Ó igen, ez is ismerős csak akkor még a név Milicia volt… ebben az épületben vertek meg és vallattak engem és a barátomat 1985 tavaszán ártatlanul, rendszerellenes tevékenység miatt, pedig még szinte gyerekek voltunk.
És milyen az élet: most egy román rendőrautó tisztogatja előttem az utat és a román anyanyelvű rend őre kiszáll az autóból és magyarul szólít meg: Uram…
Persze tudom jól, a két személy nem ugyanaz, mégis elégtételt éreztem valahol mélyen legbelül.
Megérkeztünk az otthonba, a gyerekek már izgatottan várták, hogy végre sorra kerüljenek és felülhessenek a motorokra. Az eső szitált, de ez senkit sem zavart, csak róttuk a köröket. Az apróságok fülig érő mosollyal szálltak le és már rohantak is a nevelőkhöz, hogy beszámoljanak az élményről.
Talán ez a pillanat lesz az, amire mindig is emlékezni fognak életük során, hogy jártak itt motorosok Magyarországról, akik esőben elvitték Őket egy körre…
Attila a Hun