Délvidék…
(Előrebocsátom, hogy senki ne adja tovább elektronikusan vagy nyomtatva ezt a sztorit. Nektek írtam le és tartsátok tiszteletben kérlek.)
Még a búcsú alkalmával mondta Csia, hogy mi lenne ha mennék én is Csúrogra a keresztállításra. Addig el sem gondolkodtam rajta nagyon. Aztán szép lassan kialakult.
Tudjátok, hogy a 30. születésnapomra az egyik volt főnökömtől kaptam egy Olga nevű réti sast ajándékba egy évre. Ilyen örökbefogadós történet. Most vasárnap volt szülői értekezlet, ahova el szerettünk volna menni Flórával és Bertával. El is döntöttem, hogy biztos jövőre is lesz keresztállítás és majd akkor ott leszek. Na, meg annyi a dolgom, hogy ihajcsuhaj, pályázni szeretnénk és nagyon el vagyunk maradva vele. Ezzel is szerettem volna haladni.
Pojával azt beszéltük, hogy szombaton délelőtt felhív, hogy mi a kotta. Már a nyelvem hegyén volt, hogy nem megyek, de nem bírtam kimondani. Kértem még egy kis időt. Gondolkoztam, előttem volt a kép.
Állatkert, fagyi, jó hangulat, nevetgélés, sétálgatás, heppi. Ami történetesen nagyon jó lenne és sajnos ritkán van rá csak alkalom.
Csúrog.. rengeteg magyar brutális kiirtása a Délvidéken, ahonnan apai nagyanyám származik (egyébként vicces: apai nagyapám Felvidék, apai nagyanyám Délvidék, anyai nagyanyám Erdély, anyai nagyapám Csonkaország), szar idő, egész napos utazás, megemlékezés ott, ahol annyian nyugszanak és szinte el van felejtve. Sosem jártam arra, csak olvastam róla.
El is mondtam Flórának. Azt mondta, hogy érti, de ne agonizáljak itt, dobjak fel egy pénzt és aszerint döntsek. Van ez a Ji-Csing jóslásos dolog. Van hozzá 3 kínai pénz másolat vagy mi. Azt szokták dobálni. Na, mondom ide vele, dobok 3at és aszerint döntök. Rázogatom a kezemben és arra gondolok, hogy nekem ott kell lennem. Eldobom egyszerre mindhármat. Mindhárom a csúrogi irányt mutatja. Lezsibbadtam, mondtam is magamban az Úristennek, hogy ez elég direkt útmutatás, nincs apelláta.
Következő: motor vagy autó? Eső lesz meg hideg.. de motoros vagyok vagy mi. Régebben nem gondolkodtam volna, egyértelmű lett volna a motor. Azóta azonban párszor sikerült elázni.. Aztán azt gondoltam, hogy jó lesz egy kis erőpróba.
Beszéltem Pojával, végül is ő lemondta. Na, mondom ez fasza lesz. Egyedül a szerbek közé. Nemtom, ki hogy van vele, de én azért fázom egy kicsit tőlük. Annyi mindent olvasni a jelenlegi kifinomult demokráciájukról. Ezt Júlia levele is alátámasztani látszott. Aztán arra gondoltam, hogy ha a Jóisten elrendezte, hogy menjek, akkor úgyis kitalálta már a sorsom.
Nagyszüleim Jánoshalmán laknak, így legalább ott alszom este és csak hétfőn jövök haza.
Szombaton rendberaktam az Intrudert, és másnap el is indultam reggel. Mondanom sem kell, hogy a szüleim sem voltak teljesen nyugodtak. Egy órácska esővel megúsztam Jánoshalmáig. Gyorsan megebédeltem, majd indultam tovább. Sétálunk kifelé az utcára. Nagyszüleim nézik a szerelésem. Aszongyák, hogy azt a tarsolyt le kéne venni. Jajj, meg a csizma, azzal is baj lesz. Aztán a mellényemen a Nagy-Magyarország. Ujjujujj, ebből baj lesz. Mondom, hogy marad és nem lesz baj. Nagyapám: Te még nem találkoztál nacionalista szerbekkel. Nagyanyám tromfol: Kisifam, nem ismered a szerbeket, azok mocskos állatok! Ledöbbenek, nagyanyámtól 10 évenként hallani ilyen csúnya szavakat. Öregek. Megélték mindazt, amiről mi (sem) tanultunk. Mondom nekik: Na, ezt most hagyjátok abba, mert már itt a ház előtt telefosom a nadrágomat. Erre kis nevetés, de feszülten indulok útnak.
A határ onnan 30 km. Szerencsére nem esik. Odaérek az átkelőhöz, és a szívem a torkomban. A magyar határőrtől kérdezek ezt-azt, de fingja sincs az útról. Jön a szerb határ. Már figyelem a bokorban lapuló kommandósokat, akik rám fogják vetni magukat és még aznap betöltenek kolbásznak. Egy autó van előttem. Osztrák. 10 percig szopatják. Jövök én. Már hallom a puska dördülését. Átadom a személyim és már fordulnék is vissza, úgyse engednek át. Megkérdezi a fószer: Intruder? Mondom: Igen. Aszongya: Csáó László és int, hogy mehetek. Figyelem a kandikamerát, de senki sem tép le a motorról. Váltok pénzt, de fingom sincs az árfolyamról, csak mehetnék már tovább. Közben a hátsó indexem megint leesett. Remegő kézzel próbálom visszarakni. Végül inkább arébb megyek vagy 2km-t, hogy ne a határőrök előtt bénázzak.
Rendőrautó elmegy mellettem, de semmi. Elindulok, megtalálom a Topolya felé vezető utat. Közben folyamatosan néznek az emberek. Nem sok motor járt arrafelé. Pláne nem ilyen stílusú, nyitott csövekkel. Többnyire nem barátságos az arcuk.
Elmúlik vagy 30-40 km. Még nem lőttek le. Lazulok és elkezdek gyönyörködni a bácskai tájban, az ország éléskamrájában. Végeláthatatlan búzaföldek. Olyanok, hogy csak lesek. Meg hatalmas, már erősen soroló kukoricatáblák. Közben meg olyan traktorok, amiket már 10 évvel ezelőtt sem használtunk. Apám elmondása szerint a Kárpát-medence legjobb földjei. Ha meglenne a technika, szerintem lenyomnák Európát gabonában. Élvezem az utat. Egyedül ismeretlen tájakon. Megvan a varázsa, az biztos!
Apám indulás előtt kiokosított, hogy melyik a magyar és melyik a szerb település, hol érdemes megállni és hol nem. Nagy távolságok vannak két település között és közben végeláthatatlan szántóföldek. Akkora a tér, hogy beleszédülök. Jó tempóban haladok, és egyre magabiztosabban. Alattam a motor dübörög. Erőt merítek belőle, pedig olyan egyedül érzem magam, mint az ujjam. Eszembe jut jó pár motoros cimbora, hogy be jó lenne ha itt gurulna mellettem.
Kis intermezzó.. brummog a maci, pedig nem is Erdélyben vagyok. Közelben semmi civilizáció . Gyerekkorom óta nem voltam így, de egy alkalmas helyen gondoskodtam én is a föld megfelelő tápanyag-ellátásáról. 🙂
Kicsit túlszaladok a célon, már Temerinben vagyok. Megállok egy kútnál. Kávé nincs, RedBull jó lesz. Szerbek a kiszolgálók, ráadásul nem kicsik. Semmilyen kommunikációt nem tanúsítanak, szótlanul megy minden. Jó a hangulat 🙂
Visszafordulok és megtalálom Csúrogot. Csak szerbül van kiírva. A Júliától kapott utasítások alapján elmegyek a szélmalom mellett, majd a trafóháznál csapok egy balost. Elérkezek a cigánysorhoz. Közülünk sehol senki még. Megyek tovább. Nagyon keskeny az út, közvetlen a házak előtt és borzasztó minőségű. Nem lehet gyorsan elslisszolni előtte. A dübörgésre jönnek elő az emberek, mint egy felzavart hangyabolyból. Ahogy haladok, egyre többen mögöttem. Mindenfelé szemét és lepukkant házak. Szemben egy teherautó állja el az utat és mellette egy fehér kempingszékben egy nagydarab cigány ül. Meg kell álljak. Intek neki köszönésképp, visszaint és odajön. Közben vagy 10 cigány hátulról utolér. Na, mondom ennyi, ha nem tetszek nekik. Mondom jó hangosan, hogy jó napot! Erre visszaköszön, hogy jó napot. Kérdem, hogy merre van a tömegsír? Aszongya, hogy ő nem tud magyarul, de hívja az asszonyt. Elő is jön, a haját igazgatja. Beszélünk, hogy mi a helyzet, közben a cigányok körbevesznek. Falu széle, szerb többség, alattam csillivilli motor, a ruhám is megér pár ajtócsapkodást. Kérdezik, hogy jönnek még többen is? Mondom, hogy igen, keresztállítás lesz. Közben remélem, hogy csak azért kérdezik, hogy érdeklődjenek. Megmutatják merre van amit keresek.
A hely közvetlen ott van a cigánysor mellett, de én félreértem és örülve a szabadságnak elhúzok a rossz irányba. Olyan utakon megyek, hogy a teló úgy kopog, mint a pattogatott kukorica a fazék tetején. Már a szántásban endurózok. Közben Csiával is beszéltem, de csak annyi infója volt, mint nekem. Eljutok a szeméttelepig. Egy része ég. Az út tele üvegcseréppel, meg minden szarral. Szerencsétlen sorsú emberek gyűjtögetnek, mint valami élőholtak. Na, mondom, itt lenne jó defektet kapni, ahol kiirtották a magyar lakosságot. Megyek tovább, és szerencsésen visszajutok a műútra.
Megint szélmalom, megint trafóház, előttem magyar rendszámú autó. Fellélegzek és követem. Már jópáran ott vannak, ahol fél órával előtte elváltam a cigányoktól. Fellélegzek.
Barátságosan fogadnak, kérdezik, honnan érkeztem. Közben megjönnek Csiáék is. Maroknyi ember tőlünk 100 méterre. Ott szokott lenni a kereszt, amit a szerbek mindig kidöntenek. Ez lesz a 18. A legutolsónak még ott a maradványai. A tömegsírok felett magas fű, szemét és tehénszar. Csia szakértő szemmel megállapítja egy égett foltról, hogy itt kábelt égettek.
Főként öregek és néhány fiatal. Szervezés 0, de nem is ez a lényeg. Kis vita, hogy mi legyen, majd keresztállítás. Ima, beszédek. Kemény… kemény hallani és érezni, hogy ez mind megtörtént ebben a faluban. Eltüntették a teljes magyar lakosságot. A templomot ledöntötték. Elpusztítottak mindent, ami magyar. Akit nem lőttek főbe (főként a nőket), azt -20 fokban gyalogosan „táborba” küldtek. Jó részük nem ért oda, sokan ott lelték halálukat. A papot a hívek szeme láttára lőtték le, utólag persze jó kis pert is kreáltak. Egy kis élménybeszámoló: http://magyarorszag.ma/modules.php?name=News&file=article&sid=9035
A halottak csontjait időközben kiszedték a földből és a bőrgyárban elkeverték az állati maradványok között. Ne maradjon bizonyíték. 60 tömegsírt tartanak nyilván a Délvidéken. Összesen 20 000 – 40 000 magyart temettek el. Csak néhány helyen merték anyakönyvezni azt, hogy erőszakos halált haltak. Jó pár helyen már hasonlóan eltüntették a nyomokat. Ne legyen bizonyíték.
Akit érdekelnek a részletek, hogy Tito „nemes” partizánjai miket műveltek, annak ajánlom a következő gyűjtést: http://szentkoronaradio.com/jacks-corner Csak erős idegzetűeknek! Régebben kaptam is egy könyvet, amiben túlélők beszámolói voltak. El is tudtam olvasni vagy 3 oldalt belőle… Tudom, hogy sok helyen sok emberrel követtek el aljas dolgokat, köztük a magyarok is. Azonban a győztes hatalmak bűnei valahogy soha nincsenek terítéken. Az nem bűn, sőt bűn beszélni róla.
A halottaknak Csúrogon nem engedélyeznek tisztességes emlékhelyet. A fű növi be a szemetet és tehenek szarják tele a környéket. A keresztet mindig kidöntik.
Véget ért a megemlékezés. Éreztem, hogy maradnom kellene még egy kicsit egyedül, de győzött a honvágy. Elindultam hazafele. Azóta is bánom. Hideg volt, nagyon, jól átfagytam. Megálltam tankolni. Szerb manusz rámköszön mogorván. Mondom, hogy jó napot. Erre jó hangosan rámköszön megint szerbül. Mondom neki jó hangosan, hogy jó napot! Elmosolyodott, majd végül viszláttal búcsúztatott.
Határ. Magyar oldalon 2 sorban kb. 15-15 autó előttem, a 3.-ban meg buszok. Mindet átnézték, ugye EU. Este, hideg, hazafele végig szemerkélő eső. Faszom sem fog itt egy órát várni. Letámasztom a vasat, előresétálok, mondom a határőrnek, hogy legyen má’ egy kis protekcióm, mert szétfagyok. Kérdi, hogy motor? Mondom, igen. Na jó, jöjjek. Megyek, személyire ránéz és átenged. Nagy gáz és ismét örülök, hogy ha itt megb@sz a rendőr, akkor már ismerem a játékszabályokat. Hazafele még eltévedek egy 20 km-re, majd a nagyszülőknél letámasztom a gépet. Vacsora, bor, pálinka, örülnek, hogy épségben hazaértem.
Reggel szakadó esőben hazáig. Úgy átáztam, hogy esőruha, mellény, kabát alatt csurom víz volt a pólóm, a gatyám meg mintha behugyoztam volna. Mondjuk az az esőruha már kiszolgált rendesen. Remegek, mint a kocsonya. Forró vizes fürdő és szépen elmerülök a habok között.
Ott kellett lennem, a saját szememmel kellett látnom, a saját fülemmel kellett hallanom…
Hát ennyi.